Extrém rock publicistaként erkölcs(telen)i kötelességemnek tekintettem idén ősszel végigszaladni a MAGYAR PUNK TÖRTÉNELMÉN a Bajcsy mentén.  Első állomásként a kArton Galéria kiállítása vezeti be a látogatót hazai punkológiába. Az itt kiállított dokumentumokból látványosan kiolvasható, hogy a punk, mint művészettörténeti korszak a maga mindent-megkérdőjelező attitűdjével, a posztmodernizmus legharsányabb előfutáraként ismerte fel, miként képes a zene és az emberi külső, mint dekorációs felület, egyszerre az egyéni önkifejezés és a közösségi összetartozás egyik leghatékonyabb eszközévé válni.

Néhány utcával arrébb sétálva pedig, a Toldi mozi melletti kapualjban emléktábla jelöli Erdélyi Tamásnak, azaz TOMMY RAMONE-nak, a rocktörténelem legnagyobb hatású budapesterének szülőházát a Bajcsy-Zsilinszky úton. A legendás Ramones punkzenekar dobosa ugyanis az egyetlen magyar származású zenész, aki bekerült a Rock And Roll Hall Of Fame csarnokába, a The Stooges, a The Clash és a Sex Pistols társaságába…

Számomra Bíró Lajos a Séfek Punkja. Hogy miért? Ahogy a rockvilágban a mohikán frizura és piercing-dzsungel érzékeny lelket takar, úgy lehet rajtakapni Lali Séf gasztro-aberációiban a hihetetlen mértékű szakma szeretetet, tapasztalatot és alázatot! Legutóbbi Belvárosi-piacos látogatásom alkalmával épp konkurált az általa alapított két sztrítfúdolójának Gundel bordája (A Séf Utcája) a péklapátnyi méretű rántott húsával (Buja Disznók). Apropó Buja Disznók: zárójelben jegyzem meg, annak ellenére, hogy a giga-rántott szelet az abszolút közönség kedvenc, szerintem itt lehet enni az ország legjobb szalontüdőjét! Zárójel bezárva. De visszakanyarodva a Gundel bordához: én gyárilag odavagyok Lali spenótos ételeiért! Hibátlan reggeli ajánlat a „Bundáskenyér másképp” spenóttal és garnélával, vagy épp a spenótos zsemlegombóca köret gyanánt. És akkor még nem is szóltam a kapott adagokról. Szerintem a Séf utcája az egyetlen utca Budapesten, ahol tutira le kell sétálgatni a tálalt- és elfogyasztott ételmennyiséget…

Nyilván közhely, hogy Budapesten kiváló borbárok üzemelnek (amit persze egy bornemzettől el is várunk, ugyebááár…). Egyet még is szeretnék külön kiemelni. Ez pedig nem más, mint a Judy’s Wine Bar: gazdag borválasztékkal, mediterrán hangulatot idéző tapas tálakkal. Plusz, még egy bisztronauta számára kulcsfontosságú szempont: a Bár vendéglátó hölgye a Polgár lányokat megszégyenítő memóriával figyel a visszajáró vendégek (vagy épp ettől (is) visszajáró vendégek), hát hogy is mondjam csak… hóbortjaira? Legutóbbi ott jártunkkor TEPERTŐ estet tartottunk. Egészen konkrétan liba legjava tapas tálat fogyasztottunk, melyet egy igen ízletes tepertős csokoládéhabbal koronáztunk meg. Az ételekhez ajánlott dinnyés rozé- és uborkás fehérfröccs pedig mindent vitt… Ha az estét egyetlen szóval kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám: COOL!

Kár, hogy nem lehet közönségszavazat alapján plusz Michelin csillagot odaítélni… mondjuk pölö: Lazaság&Vagányság kategóriában. Mert azt tuti, hogy a BORKONYHA vinné! Ha feszélyeznek az ezüstétkészletes, gyémántcsilláros, morzsaporszívós elitéttermek, és mégis csúcsszínvonalú gasztroélményre vágysz, akkor itt a helyed! A személyzet közvetlen (a felszolgáló srác, mikor nem kértem sem bubis, sem mentes vizet a borválasztásomat követően, tréfásan széttárta a karját és mindösszesen ennyit reagált: „ma már fürödtem…”), a borválaszték kitűnő (a név mondjuk, kötelez), a háttérhangulat (jó értelemben vett) pub-os, az ételek pedig nemcsak ízletesek, hanem egyszerűen képzőművészeti alkotások! Bekukkantva Sárközi Ákos séf kulisszatitkaiba, megtudhattam többek között, hogy a legprofibb séfek is hamburgereznek időnként (ezt valahogy úgy tudom elképzelni, mint a parfümválogatás közötti kávészagolást…). Ákos roppanós kacsamájától egyébként gyárilag kééész vagyok, de ahogy a karalábé-variációkat (igen jól olvastátok!) elkészíti, az is maga a nagybetűs Döbbenet. ÉS NEKEM KIFEJEZETTEN BEJÖTT az a robbanó-cukorkás desszert is, amit a világ egyik legrettegettebb ételkritikusa Andy Hayler anno itt jártában „megköpködött”…

A XI. kerület sasadi részén sétálgatva az ember kisebb mediterrán flórába csöppen. Lehet, (persze nem biztos, de azért mégiscsak lehet benne valami…) nem véletlenül találkozunk „Rozmaring utca” táblával ott, ahol hatalmas, bokros állapotból nyúlik át a kerítéseken a rozmaring. Ez a kámforra emlékeztető, kesernyésen aromás fűszer a nyelvészek szerint görög-latin nyelvcsaládok „illatos cserje” és „tengeri harmat” kifejezéseinek valamelyikéből kaphatta romantikusan a nevét. Magyarországon a barokk kor kezdte felfedezni; ekkorra datálódik A Magyar Királyné Vize névre hallgató gyógyitalunk is, mely két rész rozmaringból és három rész alkoholból tevődik össze (hm… nem hangzik rosszul…) De alapvetően, természetesen a rozmaring a mediterrán ételek nélkülözhetetlen fűszere, illóolaja élénkítő hatású, de fürdővízbe áztatva is kiválóan illatosít, frissít. Azaz: cool.

Szeretem azt, amikor a kellemes össze van kötve a hasznossal. Így volt ez a hétvégén is, a Lovin. Történt ugyanis, hogy a Kincsem Park ezúttal street fooddal fűszerezte meg derby futamait. Kifejezetten érdekes volt látni, amint a lovas-, agár- vagy hajtófutamokról kifele tartó, szelvényeit bosszúsan, vagy épp füligérő mosollyal gyűrögető fogadóközönség tömött sorokban válogat az öröm-pörkölt lehetőségek között. Hiszen kitelepült (a teljesség igénye nélkül) a Bíró Lajos séf jegyezte Buja Disznók péklapátnyi méretű rántott hús szeleteivel, a Gianni fémjelezte Fritu  szarvasragus lángosával, vagy épp Szabó Győző Steamboo-ja (igen találóan) Derby boxba csomagolt, magyar-ázsiai fúziós ínyencségeivel. Minden együtt volt tehát egy igazán cool hétvégéhez...

Elöljáróban csupán annyit szeretnék zárójelben megjegyezni, hogy érdemtelen módon nem találkoztam semmiféle, a kiállítást reklámozó kiadvánnyal! Véletlenül futottam bele… Ugyanis egy bisztronauta számára, a Hundertwasser kiállításnak helyszínt biztosító Gerbaud Ház nem csenghet ismeretlenül (lásd pölö: az Európa Bajnok, Széll Tamás séf fémjelezte Onyx). A szecessziós-későeklektikus épület egyébiránt a reformkori Pest arculatának kialakításában meghatározó szerepet játszó Hild József építész munkája. De visszatérve az eredeti témához: Hundertwasser szerint a művészetnek példaképként kell jelen lennie és egy művésznek képesnek kell lennie arra, hogy az embereknek járható utat mutasson, amely pesszimizmusukat eloszlatja. Ezzel szemben a képgyűjteményen egyértelműen látható, hogy a II. világháború igencsak nehéz időszak lehetett az ő és zsidó származású édesanyja számára (hogy ne legyen feltűnő családi háttere, a tinédzser Hundertwasser egyébként csatlakozott a Hitlerjugendhez…). A kiállított művein rendszeresen visszatérő motívum a(z) (vér)eső, a könnyező férfialak; festményei ugyanolyan (pozitív értelemben véve) szabálytalanok, mint épületei. De minden zsenialitása ellenére sem merném egyértelműen állítani, hogy napi 3x, étkezés előtt a képeit nézegetném pesszimizmusűző pirulaként…

A budapesti olasz nagykövetség előtt nincsenek szavak. Csak gyertyák. Nehéz búcsúzni gyerekkorom és gyerekeim Nagy Nevettetőjétől. Ilyenkor már tényleg csak a Puffin adhat erőt és mindent lebíró akaratot… Évtizedek óta nincs Karácsony és Húsvét, Bud Spencer filmjei nélkül a kereskedelmi televíziókban. Ráadásul minden alkalommal nézettségi rekordokat döntögetve, hiszen minden korosztályt képes megkacagtatni ez a babot kereskedelmi mennyiségben fogyasztó, fogköpködtető, nemeslelkű, amolyan rejtőjenős mackó. És hogy miért? Mert a mindenki Piedonéjának szerepébe nem más, mint egy celeb-allűröktől mentes, háromgyermekes, ötunokás, hat dédunokás, háromdiplomás, négy nyelvet beszélő, egykori olimpiai ezüstérmes sportoló bújt bele. Egy igazi Kincs, Aki most már nincs. De vigasztal a tudat, hogy legalább hétfő este óta az angyalok is babot esznek.

Ha tök őszinte akarok lenni, Újpest nem kifejezetten a gasztronómia fellegváraként elhíresült kerülete Budapestnek… Mégis van egy gyöngyszeme, nevezetesen a Központ Bisztró. A teraszon helyet foglalva segítőkész, extra igényeinknek gondosan utánajáró kiszolgálásban volt részünk. A trendeknek megfelelő, street food burgerektől – fine dining ételkölteményekig ötletesen felépített étlapot átböngészve, végül arra jutottam: ma Torta Napot tartok... Az ízlésesen, ehető virágokkal tálalt LIBAMÁJTORTA szelet egy újragondolt almásrétes és Foie Gras párosítás érzetét keltette bennem és minden falatja kellemes meglepetésekkel szolgált. Eddig: pipa! A desszertként elfogyasztott REBARBARAKRÉMES TORTÁCSKA, azonban kisebb csalódást okozott: az ötletesnek ígérkező, szépen tálalt desszert egy kissé túlkaramellizálódott, ízvilágában pedig a felfokozott várakozásomhoz képest egy picit uncsibra sikeredett… De mindent egybevetve az újpesti Központ Bisztrót igen ígéretesnek találom.

Gellért-hegyen sétálva nehéz nem észrevenni Szabó Dezső (magyar hangja: Darth Vader) fejszobrát. Az egyszerre botrányosan randa és rondán botrányos alkotás láttán az ember óhatatlanul kiguglizza, mit is kellene, tudjunk Dezső Vaderről? Hááát… Szabó Dezső kérem szépen: a két világháború között alkotó kritikus, író, finnugor nyelvész. Eddig sima ügy. A végzettségét tekintve magyar-francia szakos tanár (minden iskolából botrányos körülmények közepette helyezték tovább. Ki érti, miért?) paradox nézete szerint „a kapitalizmus és a szocializmus egyszerre a zsidók tevékenységének eredménye”. A „fajvédő” publicista ugyanakkor egyszerre volt harcos németellenes, katolicizmusellenes és egyébként meg mindenellenes (statisztaválogatáson tutira beválasztják az erő sötét oldalába). 1945-ben gyakorlatilag éhen halt, holtteste több napon át egy szekrényből ácsolt koporsóban hevert a Rákóczi téri szökőkút mellett. Még jó, hogy nem ő az apám…